Az Őrangyal egy igen népszerű író könyve az elfogadásáról. Ez is az alcíme: mesék az elfogadásról. Négy mesét tartalmaz, egy mozgássérült, egy vak, egy hallássérült és egy halmozottan sérült kisgyermek történetét.

Első mese: Örömtánc. „Samu kilencéves, vidám, göndör hajú kisfiú volt, az arcán sok-sok szeplővel. Mindig megnevetette társait, sok barátja volt. Segítettek neki közlekedni az iskolában, mert Samu kerekesszékben ült. Nem tudott járni, a lábai túl gyengék voltak ahhoz, hogy felálljon. Samu most is vidáman üldögélt a székében, és onnan figyelte az osztálytársait, akik épp a táncot gyakorolták. Ezzel a tánccal lepik meg a tanáraikat az évzáró ünnepségen.” – Vagyis egy olyan előadást találtak ki ajándéknak, melyből teljesen kihagyják a kerekesszékes osztálytárukat.  Pedig ő egy kedves, aranyos kisfiú, akit mindenki szeret, segít. Ebben a helyzetben tényleg  „vidáman üldögélt a székében, és onnan figyelte az osztálytársait”? Vidámsága nem tűnik túl életszerűnek. Nekem egy fénykép jut róla eszembe. Emlékeznek még a facebook-on terjedő „A fotó, amely összetörte egy anya szívét” című cikkre? Ha nem, tessék nézni, erről a képről szól: 

És itt olvasható maga a cikk.

Valóban ez a legalkalmasabb kezdés egy elfogadást hirdető történethez? 

Nézzük meg, hogyan folytatódik a mese: egy lány nem táncol, és a mi kis főszereplőnk az, akinek ez feltűnik. Kiderül, hogy a kislánynak nincs párja, de a mi hősünk, aki teljes kiközösítésben ücsörög, felajánlja, hogy ő lesz a megoldás a problémára, ő lesz a kislány párja. Erre néhány fiú kineveti.

Az a feltételezés, hogy a gyerekek biztosan kinevetik a segítő társukat. Egy olyan iskolában, ahol elfogadott, hogy a kerekesszékes osztálytárs nélküli tánccal lepi meg a közösség a tanárokat, ott valószínűleg lesznek olyan gyerekek, akik így reagálnak. A Színes a világgal az elfogadás kapcsán szeretnénk azt hirdetni, hogy lehet együtt élni máshogy is.

„Azonnal hagyjátok abba! – szólt rájuk a tanárnő, de addigra már késő volt.” Egy elfogadást hirdető mesében nem egy hatékony konfliktuskezelési példa. Nem is túl életszerű. Végül a csúfolódó fiúk így-úgy rájönnek, hogy ez nem volt szép, és engesztelésül kitalálják, hogy ők is kerekesszékben fognak táncolni a készülő koreográfiában.

Együttélés. Mindenki úgy, amilyen. Szerintünk a mesében mutatott megoldás nem igazi megoldás. Valóban csak akkor azonosulhatok veled, ha én is székbe ülök? Találjunk inkább ki valamit, amibe te is önmagad lehetsz, és én is önmagam lehetek!

Ez a történet egy teljes kiközösítésből indul, ami ellen a tanító nem tesz (vagy éppen ő kezdeményezi?), folytatódik azzal a feltételezéssel, hogy a gyerekek még ezen felül is kirekesztenek és kinevetnek, majd a konfliktusra hoz egy olyan megoldást, amiben a szereplők nem önmagukat adják, hanem megpróbálnak a másik helyzetébe belépni azért, hogy elfogadásukat bizonyítsák. Mi nem ezt a fajta „elfogadást” szeretnénk hirdetni!

Ugyanez a séma fedezhető fel a kötet Őrangyal című meséjében, melyben a vak ovistárs véletlenül fellöki az egyik gyerek kockákból épített tornyát, mire a „hogy lehetsz ilyen ügyetlen!?” választ kapja. Az óvó néni úgy oldja meg a helyzetet, hogy a kislány születésnapján egy szembekötős napot tartanak, amikor minden gyerek csak a kezével lát. Vagyis konfliktust eredményez, hogy olyan vagy, amilyen, de olyan leszek, mint te, hogy lásd, hogy elfogadlak. Sokkal jobban tetszene a történet, ha enélkül a konfliktus nélkül játszanák a gyerekek a szembekötős napot, pusztán azért, hogy megismerjék a másikat.

A másik két mesében nincs ilyen jellegű konfliktus és általunk nem támogatott konfliktusmegoldás, de túl sokat nem is adnak az elfogadáshoz, ezért szerintem csak ezekért nem érdemes kézbe venni a könyvet. Nem kétlem a szerző jóindulatát a témához, de ha az elfogadásról szeretnénk mesélni a gyerekeknek, akkor arra ennél sokkal jobb gyerekkönyv is létezik. A Színes a világban ezeket a jó könyveket szeretnénk összegyűjteni.

Orsi